Kézben tartott pickerrel folyóvizen

Mostanában sokkal kevesebb alkalmam nyílik a Tiszán horgászni, mert egy éve elköltöztem a folyó mellõl. Nem haragból tettem, hogy is tehettem volna, hiszen itt születtem és éltem 30 évet, valamint édesanyám is itt lakik. Úgy hozta az élet, hogy más munkahelyre kerültem, és csak hétvégéken van idõm a szülõi házat meglátogatni és egy kicsit horgászni a szeretett folyómon. Most is egy ilyen horgászatra indultam gyermekkori barátommal. A Tisza ezen szakaszán nem lehet igazán spiccbottal vagy rakóssal horgászni, - pedig legszívesebben mindig ezt tenném -, mert a parti fák ágai olyan összefüggõ alagutat képeznek, hogy a hosszú botokkal képtelenség dobni és bevágni. A rakós pedig a part meredeksége miatt nem használható, ugyanis a néhány évvel ezelõtti jégzajlás leszakította a partot, mely azelõtt lépcsõzetesen haladt a Nagy Folyóhoz.


Tükörsima víz fogadott bennünket

A horgászat elõtti este javasoltam Ottó barátomnak, hogy egy kiadós pickerezésre induljunk másnap. Természetesen nem volt ellenvetése. Összepakoltuk a menetfelszerelést, amit nem terveztünk túlságosan nehézre. Azért írom, hogy menetfelszerelést, mert ez valóban az volt, hiszen a 3 kilométernyi utat gyalogszerrel tettük meg. A Tiszához vezetõ út mindkét oldalán mezõgazdasági mûvelés folyik és a nagy, nehéz gépek teljesen tönkreteszik a földutat, merész vállalkozás a néhol térdig érõ keréknyomok között kerékpározni.


A csendes vízben a 10 g-os tányér bõven elég volt

Tikkasztó meleg volt, és egy kicsit el is fáradtunk, ahogy a partra értünk. A fáradtság érzését azonnal eltörpítette a gyönyörû víz látványa. Mintha kifeszítették volna a vízfelületet, úgy nézett ki a folyó, lassan, méltóságteljesen csordogált medrében, szinte állt. Apró halacskák úszkáltak a felszín alatt. Boldogok voltunk, melyet a szúnyogok kissé beárnyékoltak. A földúttól a partig vezetõ kis szakasz egy sûrû erdõn vezet keresztül. Ha egyetlen ágat megmozdít az óvatlan látogató, millió szúnyogot ébreszt fel. Ilyen apróság nem szegheti kedvünk, majd a halak feledtetik a szúnyoginvázió viszketõs emlékeit. Én rövidnadrágban vágtam az útnak, barátom hosszú szerelést öltött a szúnyogok miatt. Nekem nem volt a gyaloglástól melegem, õt meg most nem csípik (annyira) a szúnyogok.

A csendes áramlásba 7 és 10 grammos tányérólmokkal szereltünk. Bõven elég, hiszen a víz egy hosszú szakaszon visszaforog, melyek mellett ígéretes horgászhelyek bújnak meg a parti növényzetben. A szerelék egy nagyon egyszerû összeállítás volt, 0,14-es fõzsinór, egy mérettel véknyabb elõke egy apró forgóba kötve, és egy 16-os horog a szerelék végén három csontival.


Az áttörés gondos mûveletét Ottó barátom végezte

Nekem még szerelnem kellett az elõbb ismertetett összeállítást, addig barátom, aki otthon összeállította már, felajánlotta, hogy elrendezi a csalógatóanyagot. A kétszeri nedvesítés után áttört, kissé piros színû anyagba semmi nehezítõt vagy ragasztóanyagot nem kevertünk, annak ellenére, hogy a víz öt méter körüli.


Narancsnyi méretû alapozók

Az ösvény nyomaiból ítélve, pontosabban nyom nélküliségébõl, arra lehetett következtetni, hogy régen jártatott itt horgász. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az elején elgondolt tányérólmok megfelelõek lesznek az etetõkosár helyett. Kétkezes narancsnyi gombócok gyártásába kezdtünk. A lassú áramlás szinte semmit nem mozdított a mély puffanással vízre érkezõ, kemény golyókon. Megvolt az alapozás, kezdõdhet a szerelékek bedobása.


Kapásra várva

Annyira siettem a pakolásnál otthon, hogy a bottartó ágasaim a szobában maradtak, így legalább nem jutnak arra a sorsra, mint néhány társuk, akik a vízparton „felejtõdtek”, és többé sohasem kerültek elõ. Kétféle kényszermegoldás létezett, vagy török a parti száraz gallyakból, melyeket nem használtak fel bográcsozásra az elõttünk itt járt horgászok és arra teszem a botot, vagy kézben tartott bottal horgászok. Ez utóbbit választottam.


Az aprónép hamar idetalált

Dobás, várakozás … az ólom feneket ért. Kissé magam felé mozdítom a szereléket, hogy az elõke kiegyenesedjen. A damilom elég feszes, jöhetnek a halak. Öt-tíz percig érintetlen maradt a szerelék, gondoltam valamit nem jól csinálok. Lassan megemeltem a botot, a halak megadták a választ, azonnal egy kis koppantás volt érezhetõ az érzékeny spiccen. Bevágtam, egy apró dévérke volt a válaszoló. A három szem csonti mennyiségén nem változtattam, újabb dobás az elõzõ helyre. A forgatókönyv innen azonos az elõbbivel, egy azonos méretû, újabb érdeklõdõt fogtam.


Bárcsak minden hal ekkora lett volna

Valami termetesebb halat is szerettem volna kapásra bírni, de ez nem csak rajtam múlott. A halak beleegyezés is kellett ehhez a játékhoz. Szerencsére ez nem vérremenõ játszma, megfogás és fotó után úgyis szabadok lesznek újra. Lehet, ha ezt tudják, akkor hamarabb beleegyeztek volna? A választ sohasem tudom meg, de az biztos, hogy a következõ hal, kapásából és ellenállásából ítélve egy szebb példány lesz. Ottó barátom készségesen merített, egy bronzos dévér lapult a szákban. Fotózás után azonnal visszaengedtük, hogy sok kis dévérrel örvendeztessen meg jövõre is bennünket.


Laposok, karikák, dévérek

Még nagyobb kedvvel horgásztunk, laposok, karikák és kisebb dévérek jöttek. Az alapozó etetésre negyedóránként rádobtunk egy-egy gombócot, hogy folyamatosan táplálkozhassanak a halak és örvendeztessenek bennünket. Horgászat végén mi örvendeztettük meg õket hálából a szép élményért, mindannyian visszakerültek a folyóba. Köszönjük szépen!

Online látogatóink

Oldalainkat 260 vendég és 0 tag böngészi

Cookie-k kezelése